Sziasztok, kedveskék! 

Nem is tudom, már mikor írtam utoljára egy cikket. Folyton nekiálltam, de sosem tudtam befejezni s így egy örökkévalóságnak tűnik ez a pár nap is számomra - ráadásul az életem elég érdekes fordulatokat tartogat/tartogatott, amelyektől úgy érzem, hogy a talaj is kicsúszik a talpam alól. Ha rendszereznem kéne ezt a hetet és eldöntenem, hogy több jó élmény, mint rossz zúdult volna rám, akkor a mérleg a rossz irányba billenne el, mert igaz, hogy hétfőn elmentünk a családom pár tagjával utólag is megünnepelni a szülinapom, ami már lassan egy hónapra volt, de az összes többi napokban akkora hideg zuhanyt kaptam, mint még eddig soha. Nyár elején egyáltalán nem így terveztem ezt a nyarat, azt hittem, hogy végre itt van az érettségi utáni első nyár, amin végre nem kell azon aggódnom, hogy vajon milyen is lesz az írás-, illetve a szóbeli. Mostanra azonban már mindenből elegem van, legfőképpen a nagyapám hülyeségeiből, amely miatt nagyon úgy fest, hogy ősszel bizony el kellene mennem dolgozni is és zsebpénz mellett támogatnom is kéne anyámat, mivel az ő fizetése szinte semmire sem lesz elég. Na igen, ez Magyarország... 

A gondolatok csak úgy cikáznak a fejemben, hogy vajon most mihez kezdünk majd, de egy idő után (ha minden lecsillapodott már), remélem, ez a kérdés is megoldódik, mert nem jó, ha az ember örökös bizonytalanságban él és ha olyan dolgokra kényszerül, amikből csak nagyon nehéz kilábalni, holott lehet, az életben semmi rosszat nem követett el. Hogy mit utálok ebben a helyzetben a legjobban? Azt, hogy annak ellenére, amit a látszat mutat, igen csak tehetetlen vagyok, illetve leszek, ha a dolgok elfajulnak. Haragszok a világra, hogy anyám ebbe a helyzetbe került, haragszok minden olyan tényezőre, amely miatt egy ártatlan ember képtelen megélni másod magával egy fizetésből, és haragszok az apámra is, mert már egy fél éve nem is láttam. Össze vagyok zavarodva kicsit és tanácstalan vagyok. Akár hányszor próbálok kiutat keresni, mindig egy valaki miatt dől össze minden: öregapám miatt, aki már azt sem képes megérteni, hogy működnek a kórházak és hogy nem mindenki nézi csakis az ő kéréseit. Na igen... Ez a probléma forrása, amit sajnos nem igen tudok egik napról a másikra kiheverni. 

Akárhányszor felkelek, reménkedek egy jobb életben. Gondolatban már temérdek forgatókönyvet leforgattam, amiben híres, sikeres nő leszek, aki képes megállni saját lábán és anyagilag támogatni is tudja a saját anyját is, hogy ne legyen ilyen helyzetben, mint most, de azt hiszem ez még várat magára. Minden annyira más, mint régen, mint mondjuk egy éve. Mintha a korral a felelősség csak egy járulékos veszteség lenne, helyette pedig a legnehezebb dolog az érzelmek és tettek számítanának. Mintha a felnőtté válás nem feltétlen csak a felelősségvállalásról szólna, hanem arról is, hogyan tud az ember alkalmazkodni azokhoz a helyzetekhez, amit az élet a saját lába elé sodor.

Hihetetlen, hogy mennyit segíthet az, hogy csak leírjuk, mi bánt bennünket. Sokkal jobban érzem most magam, hogy kiadhattam az érzéseimet, bár őszintén szólva, néha kicsit félelmetesnek is találom azt, hogy ilyen könnyen meg tudom másokkal osztani az érzelmeimet ahelyett, hogy ezt az anyámmal vagy mondjuk az egyik legjobb barátommal osztanám meg. Én már csak ilyen vagyok... Néha nehezen fejezem ki magam és nem mindig szeretem az érzelgősséget.