Sziasztok, drágák!

Ma egészen szétszórt napom volt. Nem csináltam valami sok mindent, csupán segítettem palacsintát csinálni, elmentünk a nagyanyámhoz s közben egész végig azon járt az agyam, hogy milyen cikkel kéne előállnom. Az igazat megvallva sok millió ötletem támadt, amit egy nap alatt elég nehéz lenne véghezvinnem, de most mégis egy másikkal állnék elő, amin jelenleg merengtem el és amiről a barátnőmmel is beszélgettem épp nem is olyan régen. Ez a téma (a címből kifolyólag) az előző, általános sulis osztályom lenne, amely kiváló példa arra, hogy mennyire szét tud "széledni" egy osztály.

Tudni kell rólunk, hogy nem nagy suli volt, nem sokan jártak oda és egyre kevesebben vannak. Mindössze egy falusi iskola rendszerint falusi diákokkal. Ha egy szóval kellene jellemeznem, azt mondanám elmaradott vagy elszigetelt, mivel nem sokan járnak/jártak oda. Azt hiszem ezzel el is mondtam mindent. Egy ilyen helyen kezdtemm meg "pályafutásomat". Bevallom, kényelmes volt, élveztem, hogy nem kellett fél órákat utazni, hogy beérjek, hiszen a szomszéd faluban volt. Jó volt, szép volt s talán igaz sem volt. Az osztályom pedig folyamatosan változzott, ha lehet ezt mondanom. Elsőben mindössze 10-en voltunk kb, 8.-ra ez a szám elhagyta a 30-at is. Voltak, akik elmentek, akik jöttek hozzánk, de leginkább a közelből. Mivel egy ilyen kis "szűk" közösség voltunk, mindenki ismert mindenkit, az ellentétek pedig nem igen rajzolódtak ki, vagyis ezzel arra akarok célozni, hogy nem volt túl sok nagy balhé, féltékenység viszont meglehetősen sokrétű volt a közösség. Lássuk csak, miért... 

Kezdjük az elején. Az eredeti osztályban hárman voltunk úgymond barátnők. Én meg két barátnőm egyfolytában együtt voltunk, imádtuk egymást és ez a barátság mind a mai napig megmaradt még úgy is, hogy ketten egy helyre járunk középiskolága, a harmadik barátnőnkkel pedig nem is igen találkozunk már, de azért ha összefutunk, akkor bizony nem megyünk el egymás mellett egy köszönéssel csak. Voltunk mi és voltak a "kívülállók", akikkel szoktunk beszélgetni. Emlékszem, volt egy lány, aki folyton velünk, hármunkkal akart barátkozni, de anno még nem is igazán akartunk vele lenni, mert hát nem igen barátkoztunk meg vele. Akkor még nem tudtuk, de ez a lány elég beképzelté vált s talán ennek a jeleit láttuk taszítónak. Na mindegy is. Ezzel nagyjából be is mutattam minden fontos dolgot. Az osztályban voltak olyanok, akiken látszott, hogy nem viszik sokra, voltak olyanok, akik felül emelkedtek a hetesi szinten s olyanok is, akik már családot is alapítottak, bár ahogy tudom, ilyen csak egy volt. Voltak, akiket nem kedveltünk, de hát nem is kedvelhetünk mindenkit, nemigaz? :) 

A lényegre rátérve, mára már mind szét széledtünk és nem is igazán vagyunk kíváncsiak a másikra - vagy legalábbis nem igazán. Vannak, akik nem köszönnek az utcán, vannak akik igen, de eléggé érdekes, hogy az emberek mennyire el tudnak egymástól távolodni, na meg persze azt is érdekesnek találom, hogy az emberek mennyire meg tudnak változni. Vannak, akk teljesen kifordulnak magukból, vannak, akik elzüllenek és vannak olyanok is, akik egyszerűen eltűnnek a süllyesztőbe, de ne feledkezzünk meg azokról sem, akik megmaradnak egymásnak - persze ez lehet manapság ritkaságszámba megy... 

Bevallom, kicsit talán szétszórt lett ez a bejegyzés, ami valószínűleg azért olyan, amilyen, mert egész nap ilyen vagyok és képtelen lennék összefüggő mondatokat alkotni. Ezt jól esett kiírni, kicsit jól esett nosztalgiázni. :)