Sziasztok, kedveskék! 

Nem is tudom, már mikor írtam utoljára egy cikket. Folyton nekiálltam, de sosem tudtam befejezni s így egy örökkévalóságnak tűnik ez a pár nap is számomra - ráadásul az életem elég érdekes fordulatokat tartogat/tartogatott, amelyektől úgy érzem, hogy a talaj is kicsúszik a talpam alól. Ha rendszereznem kéne ezt a hetet és eldöntenem, hogy több jó élmény, mint rossz zúdult volna rám, akkor a mérleg a rossz irányba billenne el, mert igaz, hogy hétfőn elmentünk a családom pár tagjával utólag is megünnepelni a szülinapom, ami már lassan egy hónapra volt, de az összes többi napokban akkora hideg zuhanyt kaptam, mint még eddig soha. Nyár elején egyáltalán nem így terveztem ezt a nyarat, azt hittem, hogy végre itt van az érettségi utáni első nyár, amin végre nem kell azon aggódnom, hogy vajon milyen is lesz az írás-, illetve a szóbeli. Mostanra azonban már mindenből elegem van, legfőképpen a nagyapám hülyeségeiből, amely miatt nagyon úgy fest, hogy ősszel bizony el kellene mennem dolgozni is és zsebpénz mellett támogatnom is kéne anyámat, mivel az ő fizetése szinte semmire sem lesz elég. Na igen, ez Magyarország... 

A gondolatok csak úgy cikáznak a fejemben, hogy vajon most mihez kezdünk majd, de egy idő után (ha minden lecsillapodott már), remélem, ez a kérdés is megoldódik, mert nem jó, ha az ember örökös bizonytalanságban él és ha olyan dolgokra kényszerül, amikből csak nagyon nehéz kilábalni, holott lehet, az életben semmi rosszat nem követett el. Hogy mit utálok ebben a helyzetben a legjobban? Azt, hogy annak ellenére, amit a látszat mutat, igen csak tehetetlen vagyok, illetve leszek, ha a dolgok elfajulnak. Haragszok a világra, hogy anyám ebbe a helyzetbe került, haragszok minden olyan tényezőre, amely miatt egy ártatlan ember képtelen megélni másod magával egy fizetésből, és haragszok az apámra is, mert már egy fél éve nem is láttam. Össze vagyok zavarodva kicsit és tanácstalan vagyok. Akár hányszor próbálok kiutat keresni, mindig egy valaki miatt dől össze minden: öregapám miatt, aki már azt sem képes megérteni, hogy működnek a kórházak és hogy nem mindenki nézi csakis az ő kéréseit. Na igen... Ez a probléma forrása, amit sajnos nem igen tudok egik napról a másikra kiheverni. 

Akárhányszor felkelek, reménkedek egy jobb életben. Gondolatban már temérdek forgatókönyvet leforgattam, amiben híres, sikeres nő leszek, aki képes megállni saját lábán és anyagilag támogatni is tudja a saját anyját is, hogy ne legyen ilyen helyzetben, mint most, de azt hiszem ez még várat magára. Minden annyira más, mint régen, mint mondjuk egy éve. Mintha a korral a felelősség csak egy járulékos veszteség lenne, helyette pedig a legnehezebb dolog az érzelmek és tettek számítanának. Mintha a felnőtté válás nem feltétlen csak a felelősségvállalásról szólna, hanem arról is, hogyan tud az ember alkalmazkodni azokhoz a helyzetekhez, amit az élet a saját lába elé sodor.

Hihetetlen, hogy mennyit segíthet az, hogy csak leírjuk, mi bánt bennünket. Sokkal jobban érzem most magam, hogy kiadhattam az érzéseimet, bár őszintén szólva, néha kicsit félelmetesnek is találom azt, hogy ilyen könnyen meg tudom másokkal osztani az érzelmeimet ahelyett, hogy ezt az anyámmal vagy mondjuk az egyik legjobb barátommal osztanám meg. Én már csak ilyen vagyok... Néha nehezen fejezem ki magam és nem mindig szeretem az érzelgősséget. 

Sziasztok drágák! 

Még mielőtt megkérdeznétek, hogy mért pont ez a címet adtam a bejegyzésnek, el kell mondjam, hogy őszintén halvány lila gőzöm sincs róla, csupán úgy éreztem, hogy ez illene ehhez a ksi élménybeszámolómhoz, amit most készülök itt összehozni. Igazából ez a cikk két részből áll: az egyikben le szeretném írni, hogy mennyire szomorú sorsom van, mert a családi légkör mostanában kicsit sem nyugodt errefelé, amit egyrészt meg is értek, de ugyanakkor kissé kellemetlennek, már-már kibírhatatlannak találok és ami, érzem, a végén még az őrületbe fog kergetni. A másik részben viszont szeretném kifejteni, hogy ebből az őrületből egy jó kis könyv bármikor ki tud rángatni még a legmélyebb álmom közepette is. Akkor csapjunk is bele a lecsóba! 

Néha már kezdem lenyűgözőnek találni, hogy egy ember annyira kibírhatatlan is tud lenni, amennyire azt senki más nem gondolná egy idős, 80 év fölötti öregúrról, pedig ez nagoyn is a valóság és ez miatt bárki könnyen azt kívánhatná, hogy bárcsak a világ egy másik szegletébe született volna, mondjuk a nagy almába vagy pedig a szerelem városába, Párizsba, mert ott ugyebár minden szebb és jobb, mint itt, Európa középső kis csücskében. Amióta 1-1,5 hónapja a nagyanyám kórházba került, azóta itthon minden megváltozott. Anyu továbbra is helyt áll a munkahelyén, ahol a munkatársai arra játszanak, hogyan készítsék ki a másikat, itthon megcsinál mindent és mindeközben át is megy a nagyszüleim házához, ami (teszem hozzá) mindössze kb. 10 méterre van vagy még annyira se. Én mit csinálok eközben? Rendszerint minden második nap 6 körül kelek, boltba megyek és utána viszafekszem kicsit pihenni, 11 körül átvergődöm a nagyapámhoz, megetetem (szinte a szó szoros értelmében) és hagyom, hogy telefont nem kímélve ordibáljon öreganyámmal és közben tönkretegye az egyetlen olyan eszközt, amit még én is szívesen használnék. És ha még nem lenne elég, nap, mint nap hallgatom, ahogy anyám le... a lábamról, mivel nem vagyok hajlandó másodpercenként vele telefonálni - néha már komolyan olyan érzésem támad, hogy sokkal felnőttesebb vagyok nála... Na, igen... a hétköznapjaim angyjából így telnek s mindeközben elviselem, ahogy kereszttűzbe kerülök valami miatt, ami nem is az én hibám. Na de a lényeg nem is az, hogy mindezt meg kell tennem, hanem az, hogy miközben a belem is "kidolgozom", aközben azt kapom, hogy olyan vagyok, mint az apám, aki semmit nem csinál, csak azt várja, hogy valaki kielégítse minden vágyát vagy igényét. Az senkit nem zavar, hogy azért vagyok olyan érzéketlen néha, mert már az egészből elegem van. A nyáron azért is nem mentem már el dolgozni, mert nem lenne senki, aki ellátná helyettem azokat a dolgokat, amiket egy öregembernél el kell. 

A legzavaróbb az egészben pdig az, hogy az utóbbi időkben a felfordulás a legjellemzőbb erre a családra. Öregapám még elviselhetetlenebbé vált, nem érdekli őt semmi csak az, hogy még jobban elkényeztessék, hülye ötleteket valósít meg sokszor és ezzel anyám és az én idegeimet is kikészíti. Elképesztő, hogy nem tudja megérteni, hogy ne csináljon semmit és fogja be a po... (Elnézést a trágárságért...) Már az őrület szakdéka nyílt meg előttem (képzeletben), erősen gondolkodok rajta, hogy nem törődve senkivel, bele is ugrok... Egyszerűen képtelenség túlélnem, illetve majdnem képtelenség, mert végre újra rászoktam az olvasásra. Rám nem jellemző módján most egy könyvsorozat első három könyvét olvastam el kb 2-3 nap alatt.

Nem tudom, mennyit tudtok/hallottatok Nalini Singh  Angyali vadász sorozatáról, de jelenleg abba mélyítettem bele magam a napokban. Egyszerűen kedvet kaptam hozzá, hogy már egy, korábban elolvasott regényt olvassak el, mivel már jó lett volna elszakadni a valóságtól és őszintén, kellett valami, amivel elterelhetem a gondolataimat az élet sötétnek titulált oldaláról. A sorozat főszerepében egy vadász áll, akivel régen szörnyű dolgok történtek, de felnőtt korára "szárnyakat" növesztett és megtalálta a helyét egy arkangyal mellett. Nagyjából az első három rész erről szól, persze csakis nagy vonalakban. 

Visszatérve a rám nem jellemző részhez, azt úgy értettem, hogy eddig egyetlen olyan könyv nem volt, amit elolvastam volna még egyszer az elejétől egészen a legutolsó lapjáig. Eddig minden történetet, amit olvastam, csupán egyszer voltam képes elolvasni és még csak késztetést sem éreztem az iránt, hogy ezen változtassak. Régebben persze megpróbálkoztam a lehetetlennel, de nekem nem jött be. Az elmúlt hetek forgatagában pedig valami rám tört, amire nem tudok magyarázattal szolgálni. Talán érzem a nyár végét, talán régebben imádtam azt a szerzeményt... Talán egészen más áll a háttérben, de ez nem változtat a tényen, hogy sikerült eljutnom addig a pontig, hogy elolvassak valamit másodszorra is. Ugye milyen nagy talány ez? 

Utóirat: Az őrület és az ép ész között igen vékony a határvonal. Ha valaki úgy dönt, inkább átadja magát az őrületnek, az vigyázzon, mert a végén saját árnyékát is egy sötét szemű démonnak fogja majd látni és félelmében a legapróbb hibája is, nos... meg fogja bosszúlni önmagát!